Passuth Krisztina beszámolója, kritikája a Tükör című hetilap 1970. áprilisi számában:
„STÚDIÓ 70"
FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZEK
KIÁLLÍTÁSA
„A mostani tárlaton láthatjuk, hogy vannak, akik már érett alkotók, s tárlatról tárlatra váltak differenciáltabbá; és vannak, akik tehetséggel felvértezve most indulnak a nem könnyű pályán" — írja a katalógus ünnepélyes bevezető szövege.
A Stúdió mintegy tíz éve indult, kezdetleges körülmények között, rossz kiállítási lehetőségekkel. Ma Budapest egyik legjobb kiállító helyiségében, az Ernst Múzeumban, szép, elegáns rendezésben mutatkozhat be. Ez kétségkívül nagy eredmény, de kérdés, vajon a művek is ilyen eredményeket mutatnak-e fel. Kérdés, hogy indokolt-e a katalógus ünnepélyes beköszöntője, jogosultak-e a dicséretek.
A Stúdióra a kezdet kezdetén még kevesen figyeltek, inkább csak azok, akiket speciálisan a fiatalok törekvései érdekeltek. Később viszont, néhány éven át, az érdeklődés középpontjába került. Indokoltan. Mert akkoriban itt a valóban izgalmas, problematikus, kísérletező, egymással ellentétes tendenciájú képeket és szobrokat lehetett látni, s a Stúdió messze túljutott azon, hogy fiatalok próbakiállítása, pályakezdők félénk bemutatkozása legyen. Erőteljes, határozott, sokszor egészen érett művek kerültek a közönség elé, amely hálásan fogadta őket a műcsarnoki tárlatok évről évre ismétlődő hagyományos unalma helyett.
Ezzel szemben most, ezen a jubileumi Stúdiótárlaton, éppen ez a jól ismert Műcsarnokhangulat fogad. A középszer olyan erős, olyan átütő, hogy még a valóban eredeti alkotások, végiggondolt és szuggesztív művek is szinte felszívódnak a többiek tömegében, s alig lehet rájuk találni. A legszomorúbb, hogy — különösen az első termekben — kiállított festmények mennyire hasonlítanak egymásra.
Nemcsak az a baj, hogy emlékeztetnek Domanovszkyra vagy másokra, hanem, hogy egymástól sem különböznek. Mintha példaképeiket is kollektíve választanák, hogy még ennek a választásnak a felelősségét és veszélyét is csökkentsék.
A vásznak szürkében szürkén oldott tónusa lépésről lépésre visszatér — mintha a kiállításon való részvétel feltétele lett volna ez az uniformizált szemléletmód. Persze, a hatások azért árnyaltabbak is: Bernáth Aurél Riviérájának reminiszcenciájával éppúgy találkozunk, mint Lakner László sajátos test-ábrázolásaival — s szinte mindegy, hogy az induló művész Bernáth vagy Lakner nyomába akar lépni, ha ennyire nem tud magának önálló világot teremteni.
S a szobrok most már nemcsak Borsos Miklós zárt, tiszta formáit, hanem a fiatalabbakat, Samu Katalint és másokat is követik.
A hagyományok átvétele, kiérlelése nemcsak nem káros, de kifejezetten szükséges is a továbblépéshez. De itt ez az átvétel valahogyan nem hat meggyőzően — mintha a fiatalok szándékosan a járt utakat keresnék, mintha eleve nem is akarnának saját hangjukra rátalálni, s különösebb belső meggyőződés nélkül szegődnének egyik vagy másik már elismertebb mester uszályába. Emellett, úgy tűnik, nem egész eddigi működésüket reprezentálja az itt kiállított három-négy alkotás, hanem mintha ezek kifejezetten erre a kiállításra készültek volna, s izgalmasabb, egyénibb, őszintébb műveik pedig a műtermekben pihennek.
Az az érzésünk, hogy ugyanezeknek a fiataloknak a munkáiból egy egészen más jellegű kiállítást is össze lehetett volna válogatni, ha ők maguk nem érezték volna mintegy kötelezőnek az uniformizált szemléletmódot, a szürkébe oltott posztimpresszionizmust, az elnagyolt, kőbe vésett anya-gyermek-ábrázolást ...
A középszerből is kiemelkednek azonban művek, amelyek ilyen vagy olyan módon önálló stílusra tartanak igényt. Meglepően érettnek hatnak Garabuczy Ágnes festményei, finoman oldott felületekkel, távoli ikon-inspirációjukkal. Csáji Attila kis képei ezüstös, változatos felületükkel új élményt nyújtanak. Érdekes és mindenképpen dekoratív, humoros hatású Galambos Tamás ruha-kompozíciója és az ugyancsak naiv imitációjú Zoltánfi István Triptychon-ja. Vajda Lajos hagyománya jó értelemben támad fel Kováts Albert tiszta, érett kompozícióján és különösen harmonikusan megoldott fotómontázsain. Rendkívül erőteljesek, szellemesek és, éppen groteszkségük révén, meggyőzőek Kő Pál kicsi, eleven szobrai. Magától értetődően egyszerű formákkal, és mesterségbeli tudással lep meg Bohus Zoltán üveg-kompozíciója és krómacél domborítása.
Az érem nyújtotta lehetőségeket újszerűen aknázzák ki Asszonyi Tamás és Ligeti Erika munkái.
A dadaizmus világát idézi távolról Záborszky Viola festménye, míg Kóka Ferenc képei elmosódott színvilágukkal atmoszférát teremtenek. Szépek a zománc-művek, különösen Kátai Mihály és Mayer Berta alkotásai.
A grafika aránylag nagyon szegényes: miután néhány igazán kitűnő grafikusunk van, s a magyar grafika átlagszínvonala is feltehetően magasabb a festészeténél vagy szobrászaténál. Itt azonban inkább a kiúttalanság látszik. Attól még nem lesz modern vagy szuggesztív egy nyomat, ha nagy, fekete foltok tarkítják, s viszont a túlzott aprólékosság sem kelthet önmagában meseszerű, álomvilág-hatást.
Az összképet tehát sok egyéni szín, egyéni íz tarkítja, csak sajnos, ahhoz nem elég, hogy a kiállítás, bármilyen módon is, az átlagoson valamivel túlemelkedkjék.
(Passuth Krisztina)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése