2010. ápr. 20.

„STÚDIÓ 70" - fiatal képzőművészek kiállítása

.A "STÚDIÓ 70" - fiatal képzőművészek kiállítása
Passuth Krisztina beszámolója, kritikája a Tükör című hetilap 1970. áprilisi számában:

„STÚDIÓ 70"
FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZEK
KIÁLLÍTÁSA
„A mostani tárlaton láthatjuk, hogy vannak, akik már érett alkotók, s tárlatról tárlatra váltak differenciáltabbá; és vannak, akik te­hetséggel felvértezve most indulnak a nem könnyű pályán" — írja a katalógus ünnepé­lyes bevezető szövege.
A Stúdió mintegy tíz éve indult, kezdetleges körülmények között, rossz kiállítási lehetősé­gekkel. Ma Budapest egyik legjobb kiállító helyiségében, az Ernst Múzeumban, szép, ele­gáns rendezésben mutatkozhat be. Ez kétség­kívül nagy eredmény, de kérdés, vajon a mű­vek is ilyen eredményeket mutatnak-e fel. Kérdés, hogy indokolt-e a katalógus ünnepé­lyes beköszöntője, jogosultak-e a dicséretek.

A Stúdióra a kezdet kezdetén még kevesen fi­gyeltek, inkább csak azok, akiket speciálisan a fiatalok törekvései érdekeltek. Később vi­szont, néhány éven át, az érdeklődés közép­pontjába került. Indokoltan. Mert akkoriban itt a valóban izgalmas, problematikus, kísér­letező, egymással ellentétes tendenciájú képe­ket és szobrokat lehetett látni, s a Stúdió messze túljutott azon, hogy fiatalok próbaki­állítása, pályakezdők félénk bemutatkozása legyen. Erőteljes, határozott, sokszor egészen érett művek kerültek a közönség elé, amely hálásan fogadta őket a műcsarnoki tárlatok évről évre ismétlődő hagyományos unalma helyett.

Ezzel szemben most, ezen a jubileumi Stúdió­tárlaton, éppen ez a jól ismert Műcsarnok­hangulat fogad. A középszer olyan erős, olyan átütő, hogy még a valóban eredeti alkotások, végiggondolt és szuggesztív művek is szinte felszívódnak a többiek tömegében, s alig le­het rájuk találni. A legszomorúbb, hogy — különösen az első termekben — kiállított fest­mények mennyire hasonlítanak egymásra.
Nemcsak az a baj, hogy emlékeztetnek Domanovszkyra vagy másokra, hanem, hogy egy­mástól sem különböznek. Mintha példaképei­ket is kollektíve választanák, hogy még en­nek a választásnak a felelősségét és veszélyét is csökkentsék.
A vásznak szürkében szürkén oldott tónusa lépésről lépésre visszatér — mintha a kiállí­táson való részvétel feltétele lett volna ez az uniformizált szemléletmód. Persze, a hatások azért árnyaltabbak is: Bernáth Aurél Riviérá­jának reminiszcenciájával éppúgy találkozunk, mint Lakner László sajátos test-ábrázolásai­val — s szinte mindegy, hogy az induló mű­vész Bernáth vagy Lakner nyomába akar lép­ni, ha ennyire nem tud magának önálló vilá­got teremteni.

 S a szobrok most már nemcsak Borsos Miklós zárt, tiszta formáit, hanem a fiatalabbakat, Samu Katalint és másokat is követik.
A hagyományok átvétele, kiérlelése nemcsak nem káros, de kifejezetten szükséges is a to­vábblépéshez. De itt ez az átvétel valahogyan nem hat meggyőzően — mintha a fiatalok szándékosan a járt utakat keresnék, mintha eleve nem is akarnának saját hangjukra rá­találni, s különösebb belső meggyőződés nél­kül szegődnének egyik vagy másik már elis­mertebb mester uszályába. Emellett, úgy tű­nik, nem egész eddigi működésüket reprezen­tálja az itt kiállított három-négy alkotás, ha­nem mintha ezek kifejezetten erre a kiállí­tásra készültek volna, s izgalmasabb, egyé­nibb, őszintébb műveik pedig a műtermekben pihennek.

Az az érzésünk, hogy ugyanezek­nek a fiataloknak a munkáiból egy egészen más jellegű kiállítást is össze lehetett volna válogatni, ha ők maguk nem érezték volna mintegy kötelezőnek az uniformizált szemlé­letmódot, a szürkébe oltott posztimpresszio­nizmust, az elnagyolt, kőbe vésett anya-gyer­mek-ábrázolást ...

A középszerből is kiemelkednek azonban mű­vek, amelyek ilyen vagy olyan módon önálló stílusra tartanak igényt. Meglepően érettnek hatnak Garabuczy Ágnes festményei, finoman oldott felületekkel, távoli ikon-inspirációjuk­kal. Csáji Attila kis képei ezüstös, változatos felületükkel új élményt nyújtanak. Érdekes és mindenképpen dekoratív, humoros hatású Ga­lambos Tamás ruha-kompozíciója és az ugyan­csak naiv imitációjú Zoltánfi István Triptychon-ja. Vajda Lajos hagyománya jó érte­lemben támad fel Kováts Albert tiszta, érett kompozícióján és különösen harmonikusan megoldott fotómontázsain. Rendkívül erőtel­jesek, szellemesek és, éppen groteszkségük ré­vén, meggyőzőek Kő Pál kicsi, eleven szobrai. Magától értetődően egyszerű formákkal, és mesterségbeli tudással lep meg Bohus Zoltán üveg-kompozíciója és krómacél domborítása.
Az érem nyújtotta lehetőségeket újszerűen aknázzák ki Asszonyi Tamás és Ligeti Erika munkái.

A dadaizmus világát idézi távolról Záborszky Viola festménye, míg Kóka Ferenc képei elmosódott színvilágukkal atmoszférát teremtenek. Szépek a zománc-művek, különö­sen Kátai Mihály és Mayer Berta alkotásai.

A grafika aránylag nagyon szegényes: miután néhány igazán kitűnő grafikusunk van, s a magyar grafika átlagszínvonala is feltehetően magasabb a festészeténél vagy szobrászaténál. Itt azonban inkább a kiúttalanság látszik. At­tól még nem lesz modern vagy szuggesztív egy nyomat, ha nagy, fekete foltok tarkítják, s viszont a túlzott aprólékosság sem kelthet önmagában meseszerű, álomvilág-hatást.
Az összképet tehát sok egyéni szín, egyéni íz tarkítja, csak sajnos, ahhoz nem elég, hogy a kiállítás, bármilyen módon is, az átlagoson valamivel túlemelkedkjék.

(Passuth Krisztina)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ratings and Recommendations by outbrain

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails