Pátzay Pál műtermében

Interjú Pátzay Pállal
Művészet, 1962. május
A cikk szerzője Illés Jenő

Aki csak egyszer is találkozott vele, megfontolt, szabatos beszé­dét hallgatta, meg kellett hogy érezze : figyelnie kell erre a kivételes szellemiségű emberre, mert akármit mond, abban rendszer van, bármiről nyilatkozzék, abban világos okfejtés, gondolati rend nyil­vánul meg, s mindezt oly kiérlelt bölcsességgel teszi, mintha esz­tétikai rendszerének, vagy a világról vallott felfogásának egy-egy leírt, végső biztonsággal megfogalmazott fejezetét olvasná. Ez a tiszta kifejezés azt jelzi, hogy szavaiban, írásaiban a gyakorlati alkotómunka és az elmélyült elméleti tanulmányok magas szín­vonalú és egyéni ars poétikává formálódtak, élet és művészeti el­vekké, amelyek meghatározzák, jellemzik életét és egyéniségét egyaránt. Ez a harmonikus, letisztult kifejezés érezhető alkotásaiban is, a szellemi egyensúly kap kifejezést a formákban, az a szigorú érzelmi és gondolati rendszer, amely egész életritmusát betölti. 

Ifjúkori műveiben, mint annyian, ő is a felfokozott gesztusokat kedvelte, hosszas és gyötrelmes művészi stúdiumok, elmélyedő munka, az anyag és a művészi kifejezés természetének megértése révén jutott el a kifejezés mostani biztonságához, klasszikus tiszta­ságához. Portréi elárulják; Pátzay bölcs, veszedelmesen okos ember, kivételes emberismerő, amikor vendégét vizsgáztatja, már úgy kérdez, hogy abból véleményét is kihallani, nem tájékozódik, inkább hipotéziseit ellenőrzi.


Ez a kutató szenvedély, az állandó alkotói készenlét jellemzi, érezni minden mozdulásán, hogy számára a világ az életöröm és a tanulmányok forrása. Nem élmények után lohol, kivárja, amíg az élmények felkeresik, s akkor érzékenyen magába olvasztja a jelenségek, színek, események egyszóval a valóság hatásait.

— Az élményt szándékosan felidézni nem lehet — ezzel kezdi vallomását. Az élmény mindig észrevétlenül lopakodik felénk, egy szobor is sok ezer élményből, emlékképből születik. Mindez feltételezi a memória érzékenységét, más oldalról, az emlékképek gyűjtése fejleszti az ember memóriáját. Az emlékképek hasznosítása pedig a memória által elraktározott világban segít rendet teremteni. Bennem sohasem a modell, vagy az egyszeri élmény indítja el közvetlenül a szoborrá formálódás folyamatát, egy szobrászati megjelenítés minden részlete mögött tengernyi hiteles emlékkép van, modellt ritkán használok fel közvetlenül, inkább akkor, ha egy erős elmozdulás okozta torzulatot külön is tanulmányozni kívánok. De tovább megyek négy lovasszobrot készítettem, de természet után még soha egy lovat sem rajzoltam le.

Kezdeti próbálkozásaim során öntudatlanul az életet akartam ábrázolni és nem a formákat, nehéz stúdium volt megismerni azt a testet, amin keresztül az élet megnyilvánul. Gyötrelmes küzdelem volt ez számomra, mert én tulajdonképpen az autodidaxis útjait jár­tam, arra kényszerítettem magam, hogy a téma és a kifejezés minden problémáját alaposan végiggondoljam, a művészet egész fejlődését ismernem kellett, hogy a jelen problémái közt eligazodjam. Mert az autodidaxis veszedelme az arányérzék gyakori hiánya, a kifeje­zés tisztaságának elvesztése, — gyakran elég egy mozdulat, egy erőteljesebb gesztus, és ami igaznak látszott kezdetben, konzek­venciájában már ne legyen az, egy torzulás hamissá tegye az egész alkotást. Az arányérzék feltétele annak, hogy a művészi kifejezésnek jellege, jelleme legyen.

(Szobrai egymás mellett sorakoznak a vitrin tetején, témák, mozdulatok, figurák különös gazdagsága halmozódott fel — így egymás mellett jellemek és kompozíciók serege nemegyszer évti­zedek távolából került egymás mellé. Ez az időbeli és tematikai interferencia mégis alig érzékelhető, ez a gyűjtemény harmonikus hangzásban szólal meg, mégsem érzünk benne monotóniát, mert minden egyes művét élvezetessé teszi a témafelvetés biztonsága és a kifejezés kiérlelt, határozott plasztikai rendje.)

-Azt vallom, hogy a művészeti tevékenység intenzív tevé­kenység, az alkotás elmélyedés ugyanannak a kifejezés irányá­ban. Vannak, akik az extenzív kiterjedést nevezik fejlődésnek és érdekesnek azokat tartják, akiknek több korszaka van, akik időben is könnyedén osztályozhatók. Én úgy érzem, amit csinálok, aként szólal meg, mint egyetlen akkord, amelyben lehetnek hangzásbeli különbségek, de a kifejezés stílusa ugyanaz.

A hagyományt éppen ezért nem úgy tisztelem, mint történelmi ereklyét, hanem mint hatékony, inspiráló erejű élményt, azt vallom, a művészet nem teóriákon, hanem példákon gördül tova. Úgy érzem, én nem fej­lődtem, megpróbáltam mindent kihallani abból az időből, amelyben élek, ha valami újat tudtam adni, az boldoggá tehet, mert külön értéket egy művésznek csak az adhat, ha a készen kapott hagyo­mányhoz valamit hozzá tud tenni.  Szerintem  stílusa nem egy embernek, csak egy korszaknak van.

Természetesen a kor stílusá­ban léteznie kell, érződnie kell a sajátos kifejezési rendszernek, de ez soha nem lehet a modorral azonos. A modor különben diszk­valifikálva  van,  alatta a sztereotip kifejezést, monotóniát értjük. Soha nem volt szándékomban az, hogy különös legyek . . . Életem jelentékeny   részében   foglalkoztam   művészettörténettel,   ennek dacára sohasem volt  egy kizárólagos  szerelmem, kétségtelen,  a görög művészet kitörölhetetlen élményként hatott rám mindig, csodálom benne a kifejezés szabatosságát, a formák általánosító erejét és életszerűségét.

—  Kedélyemmel is rokon ez a szemlétet, mindig, megrendíthetetlenül tudok gyönyörködni az életben, a szép élménye számomra az élet különös ajándéka, s hihetetlen boldogság a valóság jelensé­geiben való elmerülés. A szépség az élet különös produktuma, s szerintem nem azt kell keresnünk a valóságban, ami torz, ami esztétikailag is csúnya, azt vallom, hogy életigenlés és formaszépség szigorúan együvé tartoznak.

(Pátzay Pál a művészi formálás gyakorlatának esztétikai meg­fogalmazásában is hallatlanul tudatos művésznek mutatkozik, szóban éppúgy, mint szoborban a kifejezés egzakt pontosságára törekszik. Egy különös ritmusban megjelenő figurát mintáz éppen. Egy patakban ruhát mosó asszonyt ábrázol a szobor, a mozdulat dinamikáját és formai rendjét egyesíti a megjelenítésben.)

— A szobor megalkotása tulajdonképpen az anyaggal való birkó­zásnak a története. Az anyagellenállás legyőzésének a drámája. A szobor, térfoglalását meghatározó ütemes rend révén válik tel­jessé, térfoglalásának artikulációja révén, amint a határtalan térből a mélyülés bizonyos üteme szerint felületei által elhatárolódik. A szobor — vizuális költemény, testes kép, nem illusztrál, hanem megjelenít, összegez. Ezért különbözik például a színészi emberáb­rázolástól, mert a színész mimikai cselekvése térben lefolyó törté­nés, a szobrásznak pedig a lelkiállapot vagy a cselekvés tükrözését egyetlen képben kifejezéssé sűrítve kell megformálnia.

Azonnal hozzá kell tenni, sok kép, meg szobor készül jelentékeny ábrázolói ügyességgel, mégsem igazi műalkotás. Ami a műalkotást az ábrá­zolókészség ügyes mutatványaitól megkülönbözteti, az a műalkotás megjelenítő ábrázolásában életrekelt képalkotó eszme, valami érzékletességben kitáruló minőségi mozzanat, emberséggel megra­gadott és kifejezett életteljesség.

Szeretném a hangsúlyt a kifejezés eszmeiségére tenni, mert a formaelemek a művészi kifejezés révén teremtenek a nézővel kapcsolatot. A vizuális élmény így kelthet eszméltető emberi tartalmakat. A műalkotás áramköre a műélvező tudatában zárul be, s a befogadó tudat nélkül a mű bizony semmit sem adhat. Mert a szobor is lehet eszmét teremtő ábrázolás — mi sem lenne értelmetlenebb, mintha eszméletünknek csak verbális tájékait tartanók értelmesnek, elmemozdítónak.
A beszéd csődjét mindannyian tapasztalhattuk életünknek éppen a nagy pillanatai­ban, amikor rá kell jönnünk, hogy sorsdöntő élményeink milyen kevéssé fejezhetők ki szavakkal. A kifejezésben megjelenő gondolat világossága, egyértelműsége és plaszticitása szükséges ahhoz, hogy a mű és a műélvező közt kontaktus teremtődjön.
Mert enélkül a befogadó tudat nélkül a mű pusztába kiáltott szó maradna, jelen­tőség nélküli magánbeszéd. Persze e hatás fontos tényezője a szobor térfoglalásának rendje is, a szobor hatása függ a térbeli elhelyez­kedésének mikéntjétől is.

(Pátzay Pál sokat foglalkozott a tér és a szobor, a mű és a környezet problémájával. Egy-egy szobra, mint például a székesfehérvári   lovasszobor, azért is hat olyan elemi erővel, mert a tér legdrámaibb pontján szólalhat meg.)

— A térbeágyazódást is sokféle tényező határozza meg, az indulati tényezőnek is fontos szerepe van ebben. Az említett lovas­szobor téglány légtömbben helyezkedik el, minden téri helyzetben távolsági és közelségi nézőpontjai sajátos foltban jelennek meg. Sikerült megoldani, hogy a térnek egy olyan pontján csatlakozzon valamely épülethez, amely az egész téralakzat legfőbb architek­túrái bizonyossága. Itt azonnal el kell oszlatnom egy félreértést.

Különbséget kell tenni architektúra és építés között. Az előbbi az anyag és a funkciójából keletkező formanyelvet jelenti, az archi­tektúra fogalmán építési erők működését kifejező jelképrendszert kell értenünk, más szóval: az anyag törvényeivel meghatározott esztétikai, kifejezési formanyelvet, így hát nem minden építmény formai megjelenítése nevezhető architektúrának, hanem csak az, amelyik a meghatározásunk szerinti szimbolikává formáltatott. Azért beszélek erről, mert a szobrászat és az építészet viszonyában rengeteg elméleti és gyakorlati tartalmú zűrzavar uralkodik. Ugyan­is az építészet a szobrászától és a festészetet elsősorban egy megha­tározott feladatra alkalmazza. Szolgálatába állítván, sajátos felté­teleivel kimért szerepet töltet be velük. De minthogy szerintem a képalkotás nem maradhat az építészeti erők igézetében, a termé­kenyítő hatás ellenére sem, kell, hogy a szobrászati eszme is archi­tektúrát teremtsen.

A szobornak tehát nem ábrázoló jellegében kell az architektúrához rokonulnia, hanem térfoglalása ütemében, vagyis téri mivoltában, amelyben eredendőleg úgyis egyek. Egyéb­ként is az építészet számára az ábrázolás formái éppen a másmilyen kifejezés okán értékesek. Sajnos az építészet manapság több olyan efemer jelentőségű építéseket produkál, mint például a kiállítási pavilonok reklámépítményei, amelyek a kiállítás tartamára jönnek létre, tákolt jellegűek, korlátlan szeszéllyel létrehozottak, hogy mint a plakát, feltűnőek legyenek. Ezek az építési formák nem is fognak architektúrává válni, hiszen az emberi lakás, a társadalmi szükségletet kifejező és kiszolgáló építmény adja csak meg az igazi jelleget az építészetnek. Sajnos ez a jellegtelen építészet nem mindig számol a szobrászi kifejezés különös adottságaival, inkább ornamentális igényt támaszt.

Értem és tudom, hogy minden művészi korszak végén a művészi formálás sajátságainak az ismétlődéséből kalligrafálódik annak a korszaknak az ornamentikája. Úgy látom, mostanában öntudatlanul is egyre kiteljesedőben van az ornamen­tikává alakulás. Az építészet örül ennek, mert az ornamentikát architektúrailag nem kell indokolni. A zavar onnan adódik, az ornamentika azt a látszatot akarja kelteni., hogy ez azonos értékű tény azzal, amit az igazi alkotóművészet jelent az emberi kifejezés világában.

(Úgy látom, ezekben a szavakban is kifejeződik a művész végtelen hite a szobrászi megfogalmazás értékében. Az érdekelt, hogy a plasztikában milyen anyag és formálási problémák vonzották.)

— Abból kell kiindulni, hogy a szobor nemcsak kép, ábrázolás, hanem tárgy is. S ennek sajátos egzisztenciája van, amit az anyag determinál. A szobrászati eszközök puritán volta, majdnem szimplasága kényszeríti tehát a szobrászt, hogy a plasztikus kifejezés alapvető hatóelemeit intenzíven kiművelje. Hogy ismerje az anyag sajátos kifejezési lehetőségeit.

A kőszobor tömörsége azért izga­tott, mert a tömbszerűség az állandóság érzését szuggerálja, jelleg­zetes szoborszerűséget ad. De nagyon nehéz feladat, kellő gyakor­lat nélkül túl hosszadalmas munka. Foglalkoztam a fával is.

A fa anyaga bonyolultabb megmunkálást igényel, szálassága sok gondot okoz, viszont olyan effektusokat ad, amit mással nem lehet kifejezni.

De az én természetemnek legjobban a bronz felel meg, a fémszerűség izgalmas áttörtsége, a fém sziluettet adó vonalai, a térbe való elhelyezkedés szabadsága, a mintázás közvetlenségét leginkább megtartja. De nem vetem meg a terrakotta lehetőségeit sem, az Úr városi ásatásoknál három anyag került elő sértetlenül: a cserép, az arany és a szurok. Ez is meggyőzött arról, hogy az ége­tett anyag örökéletű.
(Portré-sorozatai, a lélekrajz mélységével, a jellemábrázolás biztonságával fogják meg a szemlélőt. Sok portrét készített élete folyamán — életművében kétségkívül különös rangot biztosítanak maguknak az általa létrehozott portrék).

—  A portrék felé egyrészt a praktikum vezetett, másrészt az ember iránti szenvedélyes érdeklődés. Én ha valakivel találkozom, rögtön tudom, hányadán állok vele és éppen ezért izgat, hogy az emberről   való   gondolataimat   ki   tudom-e   szoborban   fejezni. Minthogy a portré   egyszeri és egyetlen előfordulása a személy­nek, a jellemzés   lényeges  kiemeléssel  jár,   nagyobb   mértékben igényli a túlzást. Túlzás nélkül mondhatom, ritka a jól jellem­zett szobor.

(Művészeti elvei, már az eddigiekből is kitetszik, rendkívül vilá­gosan megfogalmazottak, sajátosak. Amikor mintegy összefogla­lásul megkérdezem, mit tart rendkívül fontosnak, hangsúlyozandónak ebből, szenvedélyes hangon válaszol.)

—  A mostani zűrzavarban rendkívül fontosnak tartom a hagyo­mányokra való építést. A művészet hagyományaihoz, nagy példái­hoz való ragaszkodást. Ezért is vezet engem a szabatos formálás eszménye és a közérthető összefoglalásokhoz, az általános értelmű témákhoz való ragaszkodás. Mi gyakran összetévesztjük a középutat a középszerűséggel. Mindenki valamely szélsőséghez tartozva érzi magát igazán jól és retteg attól, ha az élet által feladott helyzetek közepén halad át, akkor középszerűnek minősül. Holott a nagy példák azt bizonyítják, hogy azok jutottak legmesszebbre, akik a kor feladatainak mintegy a közepén haladtak. Az absztrakcióban azt vetem el, ami az emberi, művészi kifejezés közlésjellegét hagyja el és magánüggyé teszi azt a tevékenységet, amit művészetnek akar elnevezni. Itt van például egy kép, Zadkin szobrát ábrázolja, a címe :   1940. május, Rotterdam lerohanásának állítana fájdalmas emléket. De ahogy teszi, az tiszta szélhámosság, hiszen ha a szob­rászatból eltűnik az értelem feszültsége, ha megszűnik a művészet, mint az emberi érintkezésnek kialakult formája, akkor megszűnik az értelem. Nem tudom elképzelni, hogy az ilyenfajta ábrázolások valamifajta kontaktust teremtenek „a mű" és a szemlélő között.

—  Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy a közérthető összefog­lalások keresése közben még a közhelyektől sem félek, azt tartom, vannak ábrázolások, témák, amelyek több korszakon át életben tudnak maradni, meg tudnak telni új tartalommal. Mert ha a köz­helyet sikerül megtölteni új tartalommal, ez feltétlenül új megfo­galmazást is jelent és ezzel eltűnik a kifejezés monotóniája, érdek­telensége.

(A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállításon két szoborral sze­repel. Az egyik Nyár címmel kévét hordó asszonyt ábrázol, a másik, a Mese című egy falusi lánykát.)

—  Mindkettő tulajdonképpen úgynevezett életkép téma, szá­momra az a nagy kérdés, hogy ezen az életképen túl tud-e mutatni, tud-e olyan horderejű lenni, hogy a nyár, a bő termés örömét és megelégedettségét is ki tudja fejezni. Sőt így is megfogalmazhat­nám :   tud-e monumentuma lenni annak a jelentőségnek, amit ábrázol. A másik szobrom falusi lánykát ábrázol, aki mesét hallgat. Számomra itt az a kérdés, tudja-e a szobrocska azt a vonzalmat felkelteni,  amit egy mesterkéletlen lány gesztusa iránt érzünk. A Nyár című szobrom ilyen irányú tanulmányaim összefoglalása.
Kompozíciós szempontból az izgatott, hogy ez az egy síkra, egy lényeges nézetre épülő térfoglalás a vízszintesen helyezkedő tömeg és a tömeget támasztó testnek a formai kifejezése tükrözi-e ezt a formálási szándékot? Ez  a megfogalmazás  egy közbülső  etapja ez irányú kísérletezéseimnek, ezt a témát nagyban is meg akarom csinálni, ez is egy lehetőség lesz arra, hogy ugyanazt a feladatot újra megcsináljam, talán mindig jobban.

(Ezt a megszólalást is bizonyosan legalább olyan érdeklődés kíséri, mint a fentebb elhangzott vallomást. Mert hallatlan izgalom figyelni ezt az okos embert, aki önmaga cáfolja meg azt a tételét, amit Rodin beszélgetéseinek előszavában írt mondván : „A kép­zőművészetekről . . . maguk a művészek a legritkább esetben szólalnak meg, mert megbénítja nyelvüket az a közvetlenül a gya­korlatban átélt bizonyosság, hogy a képzőművészetek lényege, vizuális tartalma szavakkal kifejezhetetlen. így a képzőművészetek­ről formált köztudat közvetett és kevésbé szakszerű." Talán a fentebb elmondott gondolatai is dokumentálják a művész esztétikai kitárulkozásának lehetőségét és művészi izgalmát.) Illés Jenő

Kapcsolódó oldalak, linkek:

•   Álló leány 
• Pátzay Pál "Nyár"
  
• Pátzay Pál "Mese"
  
• Eltüntetett ember eltüntetett szobra (Pátzay Wallenberg-emlékművének kálváriája)
  
  Pátzay Pál, Kapuvár szülötte készítette az első Wallenberg-emlékművet a világon. A történelem éles kanyarjainak köszönhető, hogy aligha van Magyarországon még egy olyan szobor, amely ilyen kalandos pályát tudhatna magáénak, szimbolikus szinten megismételve ezzel a svéd követségi titkár tragikus sorsát.