Szegi Pál méltatása Szépművészeti Múzeumban megrendezett emlékkiállítás kapcsán. Megjelent a Tér és forma építőművészeti havi folyóiratban. (1947 , 10. szám.)
Nofre-blog http://nofre-retro.blogspot.com/
BECK Ö. FÜLÖP
A modern európai szobrászat újjászületését egy zseniális kritikai mű megjelenésének dátumával kapcsolhatjuk össze. Ez a rendkívüli jelentőségű mű egyforma hatással volt szaktudós műtörténészekre s gyakorló művészekre, és alapjaiban változtatta meg a szobrászat művészi feladataira, stílus-törvényeire vonatkozó európai felfogást.
A nem is nagyterjedelmű stíluselméleti tanulmányt 1893-ban adta ki Adolf Hildebrand német szobrászművész „Das Problem der Form in der bildenden Kunst" címmel. A francia szobrászzseni, Rodin diadalainak idején jelent meg a kis könyv, s hatása erősebb volt s mélyebb a nagy francia mester lenyűgöző hatásánál is.
Ma már megállapíthatjuk, hogy a rodin-i varázslat bűvölő erejét megtörte a hildebrandi szemlélet puritán tisztasága: a formai szigor, a konstruktív gondolkodás keményebb stílus-erkölcse diadalmaskodott a fény- és árnyékhatások izgalmainak drámai pompáját kihasználó szobrász-impresszionizmus felett.
Az új szobrászgeneráció a drámai hatású felületmegmunkálásnál fontosabb és szobrászibb feladatnak tekintette a plasztikai mag kialakításának tisztaságát, a szerkezeti biztonságot, s a festői szobrászstílus helyett egy plasztikai szellemű szobrász-stílus megteremtését tűzte célul maga elé. Ennek az „igazi" szobrász-stílusnak példáit elsősorban a görög plasztikai remekekben találták meg, s a renaissance-szobrászat merészebb feladatokat is szobrászi módon megoldó mestereinek alkotásaiban.
Később az egyiptomi és asszír plasztika súlyos és zárt formái még tisztábban tárták fel előttük az „igazi" szobrászat stílustörvényeit.
Az „új stílus", a rodin-i gazdagsághoz hasonlítva, bizonyos archaizáló primitívség jegyeit viselte magán, s a vibráló „színességhez" szokott műértő közönség legnagyobb részét meghökkentette pőre egyeszerűségével. Idő kellett, míg megértették, hogy a hangos mozdulatok drámai pátosza helyett a zárt harmóniájú formai képletek egy egész más természetű „drámát", egy más jellemű „zenei mélységet" szólaltattak meg, mint amilyen a rodin-i remekművek felületén vibrált.
A mozdulatok drámai hangossága helyett a mozdulat szobrászi nagyságát, sőt a mozdulatlanság monumentális pátoszának lenyűgöző erejét kereste ez az új szobrászgeneráció. A monumentális szobrászi nyugalmat Hildebrand és társai legtöbbször még a hangulatos érzelmesség gyöngéd, finomkodó lírájával oldották fel, de mégis ők tették meg az első lépést a klasszikus szellemű tisztulás útján. Hatásuk rendkívüli volt.
Beck Ö. Fülöp, századunk első évtizedeinek legjelentősebb magyar szobrász-mestere is a hildebrandi eszmék világító fényénél talált rá az igazi feladatra. Saját vallomása szerint Hildebrand tanulmányának a megismerése nyitotta fel szemeit.
Az Iparművészeti Iskolában végzett tanulmányok után 1893-ban Párisban a modern éremművészet jeles mesterének, H. Ponscarme-nak lett tanítványa. A kor ízlésének és művészi igényének megfelelő, finom, festői hatású érem-plasztikák készítése egyelőre le is kötötte a fiatal ötvösművész érdeklődését, s csakhamar a „kis-stílus" elismert mesterei között emlegették a nevét.
A fiatal művészt azonban a szobrászat nagyobb feladatai vonzották. Bár egész életében lelkes odaadással művelte a plakett-művészet kisplasztikáját, mégis a nagy, monumentális szobrászi élmények kifejezése izgatta. A nagyplasztikai ihletnek lendülete vezette s irányította munkásságát, s ennek a szellemnek eleven ereje tette lehetővé, hogy a plakett művészetében is a monumentális „nagy-stílus" modern úttörője lett. Legjelentősebb műveit a nagyméretű relief-plasztikában alkotta meg. De legjobb kis plakettjeinek szobrász-stílusában is a nagy-relief-stílus szelleme uralkodik.
Saját vallomásaiból tudjuk, hogy Hildebrand eszmei befolyása mellett, döntő hatással az olasz renaissance nagy szobrász! alkotásai voltak fejlődésére. Quercia és Michel
Ezek a kísérletek Beck Ö. Fülöp egyéniségének mély belső ellentmondására világítanak rá. Ez az ellentmondás minden kommentár nélkül megvilágosodik előttünk, ha egymásmellé állítjuk 1913-ban készült „Szenvedés allegóriája" c. domborművét, és 1922-ben készült nagyreliefjét, melynek „A hős megdicsőülése" címet adta a művész. De ép így szemlélteti Beck Ö. Fülöp szellemének kettősségét az 1914-ben faragott nagy „Szent Sebestyén", s az ugyancsak 1914-ben készült „Aphordité" egymásmellé állítása is.
A váci kőből faragott „Szent Sebestyén" Michelangelo rabszolga-szobrainak késő rokona. Grandiózus szobrászi vizió. A kőben-dolgozás, a mesterség szenvedélyének friss közvetlensége szinte pátosszá fokozódik ebben a műben. A konstrukcióban, a kontraposzt alkalmazásának klasszikus világosságában is inkább a lelkes építőszenvedély lobogását érezzük, mint a mérlegelő szigort. A „részletek" analitikusabb szellemű kidolgozására „a nagy egész" egységes víziója szinte nem is engedi gondolni. A „nagy ütemek" súlyos, sőt zordon dübörgése a „zenei tartalma" ennek a szobornak.
Az „Aphrodité" viszont a gyöngéd lírai áhítat szelíd tisztaságában fogant, tartózkodóbb, simább szobrászi modor iránti belső igény jelentkezése. Ez a lírai igény a „Szent Sebestyén" kőkolosszusában is benne lappang, s a fejtartás gyöngéd elhajlásában csendül ki félreérthetetlenül.
Az „Aphrodité" a nagy formák bontatlan plasztikai egységét és méltóságát egy szelídebb csönd bensőséges lírai hangulatának mély nyugalmával valósítja meg. A gipszből kiöntött szobrot, patina helyett, gyöngéd színekkel vonta be a művész. A bőr, a pórusok lélegzö elevenségének varázslatát próbálta felidézni szobrászmestersége kemény anyagában. Aki ezt a szobrot nézi, megérti, hogy valami belső igény „durván" megmunkált kőszobrait „befejezetleneknek" érezhette.
„A szenvedés allegóriája" (épp úgy, mint a Szentendrei-utcai iskola kapuja fölött elhelyezett domborműve) még a Quercia-i monumentalitás friss ihletének elragadtatásában született meg. A kompozíció világos egyszerűsége, a formaadás nagystílűsége a „kőben gondolkozó" szobrász anyagtól is ihletett teremtő fantáziájának remek példája, s ezenfelül a szobrászi monumentalitásnak remek példája is.
Zord, nagyütemű súlyossággal zengenek a formák. A kő beszél itt, kőnyelven, s a gondolatot, melyet elénk tár, úgy érezzük, maga s kő gondolata, s a szobrász keze csak kifejtette a kőből a gondolatot, mely így csak félig övé, félig a kőé.
Egész más plasztikai világ tárul elénk „A hős megdicsőülése" cimet viselő későbbi bronz-domborműben. De nemcsak a kő és a bronz anyagának stílus-különbségeiről van itt szó. A művész teremtő-ösztöne is gyökerében más, mint az előbb említett munkákban. A „durva elnagyolástól" idegenkedő művész szelíd és tisztacsengésű harmóniákra vágyik, valami finom simaságra, valami rebbenőbb, érzékenyebb, sőt édesebb hangszerelésre. Egy elesett katona holttestét emeli karjaiba két fölfelé szálló szárnyas angyal. A hatalmas, izmos férfitestnek szinte súlya sincs, oly gyöngéd könnyedséggel tartják az angyalok, csak a hős kezét húzza le egy kard, az egyetlen „súlyos" részlet a szobron. Az egyik angyal áhitatosan fölfelé emelt arccal az égbe néz, szinte már nincs is a földön. A másik angyal is gyöngéden meghajtó testtel, inkább hódolni látszik a hős előtt, mint testének súlyát emelni. A gravitáció erőit éteri lebegéssé oldotta fel a művész. S a formaadás klasszikus csengésű tisztaságában is valami égi zene hallatszik.
Ezt a tiszta salaktalanságot is épp úgy szerette, kívánta és kereste Beck Ö. Fülöp, mint a „kőbeszéd" querciai súlyos keménységét. De, úgylátszik, pályája végén mégis a simább és tisztább klasszicizmus finomságai felé fordult. Ezt bizonyítja, az is, hogy „befejezetlen" monumentális szobrainak „durva" nehézkességén „könnyíteni" szeretett volna.
Valójában sohase vetette el a „finom kidolgozás" mesterségi igényét. Olthatatlan kisplasztikus-szenvedélye mellett nagyon érdekes bizonyítéka ennek, s szelleme kettős irányú nyugtalanságának nagy kőszobor-alkotásai közül az 1912-ben, galíciai feketemárványba faragott „Női torzó." Ezt a szobrot szinte kettétöri a kétféle szemlélet, illetve a kétféle ihlet egyszerre való jelentkezése. Csodálatos plasztikai erővel formálta meg a művész a lábak s a csípő monumentális tömegeit. Az egész figurát azonban a derekán egy iparművészi gondossággal odaillesztett gyöngysor kettévágja, s a felsőtesten már az érzelmes fejtartás lírai gyöngédsége uralkodik. Az „archaikus mosolyt", az arc súlyos, erőteljes formáit szinte semlegesíti valami hangot kereső, rejtelmesen finom érzelmesség.
Hogy a barokk formaképzés izgalmas, érzésgazdag pátosza sem volt idegen Beck Ö. Fülöptől, annak bizonyítéka többek között Petőfi mellszobra, s a későbbi kőből való fekvő „Prometheus" szobra. Pápai hősi emlékmű-reliefjén is barokk feszültségek oldódnak rokokófinomsággá. Az érzelmi gyengédség sötét gondok terhét feloldó mozarti bűbája árad ebből a „komor témájú" műből, mely csupa zengő finomság és csupa angyali líra.
Az egykor hatalmas márványkőtömbökkel és gránittuskókkal viaskodó Beck Ö. Fülöp, pályája végén visszatért a simább harmóniák világába. Rendelésre készült portréit a realizmus igényeit is szem előtt tartó nemes, klasszicizáló törekvés jellemzi és sima, tartózkodó szűkszavúság.
Igazi portréremekei (melyek közül a Móricz Zsigmond fejet és önarcképszobrait idézzük) az erőteljes realizmus és a szobrászi nagystílűség mesteri összeegyeztetésének példái s a pszichológiai jellemzés mesterművei. De ezek mellé a késői, érett alkotások mellé állítva is páratlan lenyűgöző erővel hat az 1912-ben befejezett Liszt Ferenc dombormű szobrászi monumentalitása, a „kőbeszéd" zordon keménységével.
A modern magyar szobrászat nagy, úttörő mestere volt Beck Ö. Fülöp, a legelsők egyike, aki az európai haladás korszerű feladatainak munkaközösségébe állva, európai rangot adott a magyar szobrászművészetnek. Munkájának élő, magányos, magábavonuló ember volt. Irányító hatása nem a közvetlen, tanítványokra gyakorolt befolyásban érvényesült, hanem életművének nagy példája által.
Beck Ö. Fülöp 1945 január 31-én, a felszabadulást megelőző napon tűnt el a Jagelló-utcai villából, hol egy barátja adott menedéket a nyilas üldözők elől menekülő, bujkáló 72 éves mesternek. Álnéven, kertésznek öltözve bujt meg a baráti házban. De még itt is dolgozott. Utolsó művét, egy emlékplakettet, itt készítette el.
A házat több ágyúbelövés érte, s az agg művész elment új szállás után nézni. Erről az útjáról soha se tért vissza.
A Szépművészeti Múzeumban most nagyszabású emlékkiállítást rendeztek műveiből. Ez a kiállítás kettős tisztelgés, a nagy művész és a mártír emléke előtt.
Szegi Pál
Tér és forma -1947-10-
Emlékkiállítás - Szépművészeti Múzeum-1947
~~~~~~~~~~~~~
képek:
BECK Ö. FÜLÖP- Liszt Ferenc. Márvány-relief (1912)
BECK Ö. FÜLÖP- Móricz Zsigmond. Bronz (1926)
Szegi Pálról a net-en:
Szegi Pál műkritikus
Szegi Pál (1902–1958) költő, újságíró, műfordító
Szegi Pál: (1902-1958) kritikus, szerkesztő, a Pesti Hírlap Vasárnapjának, később a Szabad Művészet főszerkesztője, a világháború után rövid ideig a Képes Hétnek dolgozott.
Kapcsolódó oldalak, linkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése